Álom

Otthon vagyok Zilahon és hosszúnak tűnő álomból ébredtem, ezért gyorsan leírtam amire csak emlékeztem belőle:


Azt álmodtam hogy a régi sulimnak kinéző épületben vagyunk. Volt egy előadás szerűség, amiről Ami-val meglógtunk és még nappal elindultunk az Erdőbe. Az álomban hosszú ideig jártunk fel-alá, és amíg sikerült feljutni egy csúcsra beesteledett. Fentről láttuk a távoli vihart, vagy nem is vihart mert az ég vérpiros volt. Doomsday. Sokáig próbáltam olyan képet készíteni amelyen látszódnak az ég élénk színei is. Ami nyaggatott, hogy menni kéne már. A vihar gyorsan közeledett , és amint összekaptuk magunkat, hogy induljunk visszafelé, már hívott is Timdér a táborból, hogy hova tűntünk mert már rég elkezdték a kiscsoportos foglalkozásokat,és lemaradtunk a projektünkkel. Három ágyas szobák voltak, kérdeztem nekem foglalt-e egy helyet, de sajnos nem, de felajánlotta, ha megérkezünk szobát vált esetleg. Andris is hívott, hogy hol vagyunk már, megkérdeztem, hogy kijön-e mikor odaérünk. A válaszra nem emlékszem. A visszafelé tartó út rövidebbnek tűnt, és arra gondoltam csupán, hogy utolér a vihar, és nem jutunk már vissza a táborba. Az utat amin a csúcsra jutottunk nem jegyeztem meg, visszafelé sötét ösvényeken rohantunk amerre vitt az út. Egyből az épületben voltunk, Ami gyorsan leadott két kulcsot (milyen kulcs?) majd elindultunk a szobák felé. Aggódtam azon, hogy hol találunk helyet, és hogyan hozzuk be lemaradásunkat. Hívtam Andrist, hogy jöjjön ki, megjöttem. Duplán hallottam a hangját, és Ami intésére észrevettem, hogy előttem ült egy lépcsőfokon és szomorú/vidám szemekkel rám nézett. Amikor felállni készült megébredtem.

Időtlen idők

Szóval már elég rég nem írogattam magamról. Eltelt egy újabb félév, a legjobb félév tanulmányilag, a legrosszabb félév érzelmileg. Aminek most meg is lett az eredménye. Magányos vagyok. Meg is érdemlem. Az elkövetkező magány lehet segíteni fog abban hogy megismerjem önmagamat, rendbe tegyem a gondolataimat. A metrón olvasgatok, egy részlet abból amit ma olvastam, a könyv első fejezetének utolsó soraiból:

"...belém ivódtál, az arcod, részévé váltál minden jelen és eljövendő cselekedetemnek, gondolatomnak, beleégtél minden egyes oxigént égető sejtembe, őrizlek akarva-akaratlan, az arcod, fények...[...]...az arcod, nem tehetem, hogy nem veszek rólad tudomást, magam nélkül sem tudok élni; megtörténtél velem, nem cselekvésem tárgya lettél, hanem állítmány, erős és győzedelmes, alaposan megtörténtél velem, tehetetlen vagyok, szeretlek...[...]...látomások, sztrádákról és lehetőségekről, utakról és véletlenekről...

A vonat megállt."

(Békés Pál: szerelmem, útközben)